Rólad, lelkem fürdőjéről szeretnék hallani. Igaz, hogy ez sem igaz, mert csókolgatni szeretnélek. Nagyon messze vagy, és én szomorú vagyok. Tudod-e mennyi az egy év, hányszor kell lefeküdni, hányszor fölkelni egyedül, és hány rendes ember derűjét kell tönkretennem azért, mert kedvetlen vagyok? Hiába minden nyájasságom, röviden felelek, nem figyelek; két ismerősöm már meg is sértődött, azt hiszik, hogy az orromat hordom magasan, pedig jaj de alacsonyan vagyok mindenestül, és aki magasan tartana, az messze jár.
Édesem, kicsim, borzasztó. Nem tudom, mi lesz velem így nélküled. Hogy a hivatalban megállom majd a helyem, az kétségtelen, de itt, kinn a világban, minden tagomban külön-külön fájóan buta vagyok most, pedig most kellene a legfőbb okosság, most kellene megnyilatkoznia a szellemnek, amikor szurokba ragadt a lélek.
Lehet, hogy kinyújtózkodom én is, ha a hőmérő kinyújtózkodik, és nélküled is örülhetek még neked, hiszen Te nem tartozol senkihez, mindenkihez a hideg tartozik. Ezen ne nevess, de örülj, hogy ilyen csámpásan fejezem ki magam, mert ez az én esetlen udvarlásom.
Mióta elmentél, itt hűvösebb
a sajtár, a tej, a balta nyele,
puffanva hull a hasított fa le
s gunnyaszt fehéren, hová leesett.
...
Te gyönyörű barna kenyér, napos fenyves és szénaszag! Látod szavaimat, ezeket a bepisilő kis angyalokat, amint Istent játszanak. Jaj, te, nem is csókolni szeretnélek most, hanem birkózni veled, hemperegni. Kicsim, ne haragudj, csak azért nem szeretlek most még jobban, mert nem lehet már ennél jobban szeretni valakit.
Édes kis szívem, írj!
Csókol, nagyon szeret, Attila. "
József Attila: Levelek Vágó Mártához - részletek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése